Kikelet
A Sárvári Apiarius Mézlovagrend, Erős György nagymester szervezésében, egy napos kirándulást tett az Őrségben, ahol a múlt ül még a ködös völgyek mélyén, és a jelen nehezen akar úrrá lenni a vidéken. Sajnos ez az őrségi fiatalságot arra kényszeríti, hogy máshol keresse boldogulását, és elhagyva ősei fészkét, máshol alapít otthont. Az Őrség soha sem mérte bőséggel kincseit, az itt élő embernek mindig is sokat kellett küszködnie, hogy megélhetését biztosítsa. Nem tett jót a vidéknek az sem, hogy mióta a magyar hon része, mindig határvidék volt, és ennek az állapotnak minden hátrányával együtt kellett élni. Ez különösen 1945 után éreztette hatását, mikor a vasfüggöny akarta gátolni a gondolat, a szellem szabad mozgását, és a nyugati fényt elzárta a keleti sztyeppék felől áradó démoni sötétség, megfojtva a szabadság amúgy is satnya magyar virágát. Az emberek saját otthonaikba csak külön engedélyekkel élhettek, és a rokonok, hosszú hivatali tortúrák gyötrelmei közepette, látogathatták meg az itt élő szeretteiket.
Az hogy van még némi őrségi kultúra, azt bizony kevés itt maradt fiatal, és máshonnan jött „gyüttmentek” –nek köszönhető. Ilyen eltökélt „kalandorokat” látogattak sorra a mézlovagrend tagjai, és hozzátartozóik.
Először Kétvölgybe látogattak meg egy, majd 300 éves szlovén házat, amely panzióként is működik. A panziót egy idős házaspár tartja fenn, nem kicsi küzdelem árán. A táj gyönyörű, aki a csendre és békére vágyik, biztos, hogy megtalálja lelke nyugalmát, a hajnali ködbe burkolt erdők láttán, vagy a lebukó alkonyi fényben, ahogy arany leplet húz a fák koronájára. A ház betekintést nyújt, a hajdani gazdák életébe, a tárgyi emlékek pedig felelevenítik, a régmúlt hétköznapok világát.
A panzióban kellemes meglepetés ért két kirándulót, hisz egy rég nem látott ismerőssel, baráttal futottak össze. Régi kirándulások, együtt töltött katonai szolgálat vidám pillanatai elevenedtek fel, a három meglett ember örömteli beszélgetése során, amely a borús időbe napfényt lopott a szívekbe.
De az idő hajtotta a kirándulókat, és a közeli kilátón szertenéztek a kalandfilmeket idéző környéken, hogy aztán betérjenek Apátistvánfalvára a határőrmúzeumba, amely több emberben is felelevenített régi, katonai emlékeket. A múzeum emléket állított azoknak is, akik hazájuk fegyveres szolgálata közben hunytak el, ilyen, olyan okok miatt. A férfiakat a fegyverarzenál lenyűgözte, és bizony némelyek nehezen szakadtak el a fegyverektől, melyek régen egyetlen társuk volt a hosszú őrszolgálat alatt.
A múzeum látogatása után jutottak el a kirándulók Orfaluba a Vadvirág méhes és gyógyítókertbe, ahol az ebéd is várta a sárváriakat. Gyenes Csilla, és párja Gyula, meleg szeretettel fogadták a vendégeket. Az ebéd finom volt, és a desszert sem maradhatott el. Az ebéd után a vendégek bejárták a birtokot, ahol minden öreg fa, minden fűszál az ősi tudás titkait hordozza magában. Csilla, aki már nem fiatal testben, de lélekben, szellemben annál inkább, ezeket a titkokat szeretné feltárni, és minél több embernek bemutatni. Ő és Gyula sem vér szerinti őrségi, hisz Csilla a fővárosból vetődött ide, Gyula pedig Zala megyéből. A vidék befogadta őket, kis tanyájuk belesimul az Őrség tájába, és számos vendég érkezik hozzájuk, akiket már egy kis vendégház is vár, ha több napot szeretnének itt tölteni. A lelki béke, és a testi egészség megtalálásában segíthet a kis apiterápiás házikó is, és a mellette zsongó méhcsaládok, amelyek gyűjtik tavasztól késő őszig is talán, az Őrség virágainak kincsét, és az ősi fákat megtermékenyítve, gyümölcsöt is ad olykor a mostoha vidék, amelyekből édes lekvárok készülnek, melyekből választhat a vendég kedvére valót. De nem is biztos, jó szó a mostoha erre a vidékre. Lehet inkább egy bölcs ősi föld, amely csak az arra érdemesnek nyitja meg titkainak kapuját, és az lehet bárki: itt született őrségi, vagy távoli vidékek szülötte.
A szellemi frissülést is adó vendégjárás után a sárváriak egy több ezeréves mesterség kulisszái mögé tekinthetett be Simon Nagy Attila jóvoltából, aki szintén Pestről érkezett. A mester számos érdekességet mesélt a fazekasságról, amely egy meghatározó mestersége volt az őrségi tájnak és bemutatta hogyan is készül egy műremek a korongon, egy kupac agyagból.
A korong művészetének bemutatása után a társaság egy rövid betekintést nyert Pityerszeren a skanzenben, ahol az itt élő nép múltbéli életmódját mutatta be. A falusi időutazás végén a méhészek a vacsorájukat a szalafői az Őrségi Ízek Portáján fogyasztotta el, majd a kirándulás végső állomásán, a Batha portán betekintést nyert az Őrség egyik titokzatos mesterségének az olajütők életébe. Ezzel a végső állomással véget is ért a tartalmas, érdekes kirándulás.
A következő szombaton, április 30.-án két év kihagyás után ismét megtartotta immáron 5. repcefesztiválját, a sárvári méhészegyesület. A finom ízletes paprikás mellett, vidám baráti beszélgetés zajlott azon méhészek között, akik érdemesnek tartották társaikat arra, hogy találkozzanak velük, és vidám anekdotákkal múlassák e napsütéses kellemes délutánt, vagy komoly szakmai eszmecserét folytassanak. A jó étel mellől, nem maradhatott el a jóféle pálinka sem. A kicsi partit megtisztelte Ballér István a Dél–Balatoni Mézlovagrend nagymestere, és felesége Piroska is.
A következő nap, a majális napja volt. A méhészegyesület némely tagja az Egyesületnek a város felé tartozó kötelességének tett eleget, mikor a kerékpár egylettel közösen felállították a vár parkjában a májusfájukat, ezzel igazolva egyesülete jelenlétét, a város civil közösségei között. A májusfa állítása után, egy kis beszélgetés zajlott a klubházban a kerékpár egylet tagjaival, majd a méhészek rendet tettek portájukon, hogy ott bármikor szívesen tudjanak fogadni bárkit. Az ebédet már mindenki otthon költötte el.
Kelemen Balázs