Egy zászló fénye
Azok a hetek mindig a várakozás napjai a remény aprócska pillanatai. Még mélyül a komor sötétség, és önnön vétkeiből fakadó rettegéstől megkínzott ember vakon botorkál a hideg, kietlen éjben, keresve kétségbeesetten a kiutat az önmaga rakta csapdákból. Süvít a szél a kiköpött káromlástól, rágalmaktól keverve. A közöny, és a gőg dermesztő hidege mar a bőrébe, akár ezernyi viperamarás. A gyűlölet iszonyú magánya taglózza le, akár a tinót mészárosa. Éles ostorként csap szeme közé az önzés hódarája, és a távolban felvonyít az irigység ordasa. Felbukik erőtlenül, és csak a havat markolja, maradék erejével ennyit bír csak suttogni: ”Segíts!!”
S akkor felvillan egy apró fény. Mint egy gyertya lángja. Úgy tűnik, ellobban a vad orkánba, de mégsem. Világít, mint a világítótorony a viharos tengeren. Az ember mozdul. Nyög, és kúszik, akár egy féreg, a ganéjban. De vonszolja magát. Aztán egy újabb gyertya lobban az első mellet. Erősebben, fényesebben. Az ember már térden küzd tovább. Aztán a harmadik gyertya is felragyog, és az ember talpon dacol a dühöngő elemekkel, melyek szívét tépik. Már mosolyog, és a mosoly újabb mosolyokat szül, és a negyedik gyertya fénye összekulcsolt kezeket melegít. Egymást emelik fel a földről, védik a másikat a csillapuló viharban. A szél elhal, a sötétség árnyékokra bomlik, végül teljesen eltűnik. Madarak dalolnak, és egy barlang istállójában, marhák, juhok jászlában felsír egy újszülött.
Lassan ismét elomlik egy év az idő homoktengerében, és születik egy új. Hogy mit hoz, nem tudni, csak sejteni képes az, aki tud olvasni a jelekből, ha vannak egyáltalán jelek. Egy bizonyos: Sárváron a méhészegyesület belép a 100. évébe. De ez a 100 év nem volt töretlen. Volt számára is karácsony, mint 1924, augusztus 23. Megjárta a golgotát, mikor feloszlatták 1952–ben. De eljött számára a húsvét is, 1993, július 31–én, és új remény fakadt a sárvári méhészek számára. Advent volt akkor is, december 13-án mikor visszakapták zászlójukat a Szent László király plébániától, amit 1934-ben szenteltek fel. A zászlót, az egyetlent, amelynek párja nincsen. Az a szeptember volt a sárvári méhészeknek a pünkösd. Szövetség a Mindenséggel, és az emberekkel. Szabó László rajztanár álmodta meg ezt a lángnyelvet, mely mindig vezérelte az eltévedt méhészközösséget a sivatagokon át. Komondy Erzsébet, tűje nyomán öltött testet a sárvári méhészek ereklyéje, mely hosszú évtizedek alatt, csak mint emlék élhetett, testet nem ölthetett, majd csak adventkor, 41 év után.
Harminc éve ennek is. Majd egy emberöltő. Ki akkor született, már túl van az ifjúkorán, tán családapa, vagy édesanya. A zászló dacolt kóbor szelekkel és adott: új egyesületet, méhésznapot, új barátokat, szövetségeket, méhes házat. De elrongyolták szövetét a gőg, az irigység, a közöny, az önimádat és a gyűlölet molylepkéi, és már csak rongyként fekszik a múzeum egyik sötét, elhagyatott, hideg zugában. Tán nem is érdemli ez a nemzedék azt a zászlót. De nem is emlékszik rá. Vagy csak páran, akik hisznek még a csodákban, ebben a fúria világban, de ők is egyre ritkábban. És ha magát a megtagadott zászlót nem is vihetik ki a fényre, viszik másolatát, adventkor, templomról templomra, bűnbocsánatot nyerni a gonoszságtól ostorozva. Utat találni az adventi gyertyák aprócska fényeivel, a kietlen sötétségben. Mert ismét sötét van, és hideg.
De ahogy Óra Krisztián segéd plébános hangoztatta a december 3-án szentmiséjén: több utat kell bejárni, hogy az egy igaz úthoz érjünk. Első út az Úrhoz vezet, aki hív, hogy gyere légy a társa ezen a világon. Szól, hogy lépj be házába, és térdelj le előtte, feledve gőgöd merevségét. De hogy megjárd vele az utat, magad belső útján kell megtenned a mérföldeket. Mikor kiveti az ember magából a salakot, hogy tisztán lépjen az Isten útjára, hogy az lássa: ha mosott is lelked, de megmostad, könnyel, bűnbánattal, jósággal, adakozással, a gyengék gyámolításával, a szegények gondoskodásával. Tán a zászló is megtisztul egyszer, bár ha sokat kell mosni, végleg szerteszét szakad. Most is azért búvik el magányosan, mert szakad szövete. Boszorkány szelek tépázzák!
Pedig intett Pethő Attila evangélikus lelkész a következő vasárnap Ha nem lesz olyan egység az ember között, mint a méheknél elbukik. Ahogy a méhanya a kaptárban az illatával, úgy tartja össze a megváltó Krisztus a Szentlélek erejével a keresztényeket. Mindig újjászületik az advent utáni csodán, de ahogy tova száll az ünnep meghittsége, úgy kell újra és újra Golgota hegyére felkapaszkodnia, mert az ember megtagadja unós untalan, elvesztve hitét, mint az anyaterméket vesztő méhcsalád, és viszik a halálba a régi anyát hogy az új újjáteremtse őket, hogy újszövetséget kössön. Ahogy Krisztus is feltámad, és megváltja a bűnösöket az Atya előtt, és megnyitja a mennyek kapuját számukra, ahogy a tavasz és a dús nyár a méhlegelőket, az új nemzedéknek, az új anya nemzedékének. Krisztus nemzedékének.
De a zászlónak van e feltámadása? Porlik, ahogy esik szét a méhészek szövetsége, amely majd 100 éve köttetett, de a mai nemzedék satnya, akár a lábon száradt erdő legyen fiatal, vagy akár vén. Nem hoz friss lombot, menedéket a menedékkérőnek, friss gyümölcsöt az éhezőnek, tiszta forrásvizet a szomjazónak. Nincs benne semmi keresztényi. Se nem megbocsátó, se nem befogadó, se nem hitvalló, se nem önzetlen, ahogy a lelkész úr leírta, hogy milyen a valódi keresztény, akinek ugyanúgy másfélmillió eltűnt testvérét kellene megtalálni, és visszahívni őket az Úr asztalához. Vajon visszatalálnak a zászlóhoz a méhészek, vagy rohannak tovább minden irányba, dacos gőggel a pusztulásba?
Szentgyörgyi László a sárvári református gyülekezet lelki pásztora ad némi vigaszt. A sötétség után mindig a napfény érkezik, a világ világossága, a béke fejedelme, ahogy Ézsaiás prófétát idézte. Ott hol az ész elbukik, a hit marad apró adventi fénynek.
Advent a várakozás hetei. De mire várakoznak ők, a kaptárak mögött? Egy újabb a harcra, a vég nélküli lélekostromokra, vagy majd lehajtja mindenki a fejét, s mikor felemeli könnytől ázott arccal megbocsát, és megbocsátást nyer?
A zászló porlad. Szövete már rongy.
Kelemen Balázs