Láda február havában

Öreganyám kamrájában sárgállott efféle lelakatolható láda.

Kölyökként éppen belefértem, élveztem, eszembe se jutott

hogy baj érhet, amikor a sötétjébe bújtam meg hosszú órákra.

Mégis megtörtént, hogy a pánt ráfeszült a szemre, rabbá váltam

végül, megunva az álmodozást, dörömböltem, rugdostam a falát.

Jól összerakott börtön volt, nem engedett, csak tompán döngött,

amikor szétrúgni próbáltam zsalugáter oldalait, dongaboltozatát,

a szívós fa elnyelte erőmet, a dübögő hangot pedig a kamra falai.

Hiába, nem keresett senki, nagyanyám se, mert folyton csavarogtam,

dörömbölésem akkor jutott a fülébe, amikor darált kukoricáért jött.

Szabadulók örömével ugrottam ki, csakhogy ő elkapta a grabancom,

kiabálva csapott rám néhányat: soha többé ilyet ne, mert igazán

akkor lesz nemulass, ha abba a ládába még egyszer belemászom, de a

kamrába sem tehetem be a lábam egyedül, menjek inkább játszani ki

a kerti lugasba vagy a szomszédokhoz, ott is szem előtt maradok!

Hol van most az a láda? Nagyanyám halála után apám eladta a telket,

ismeretlenek vették át nyaraim házát Offán, idegen lett, átépült,

de a vasakkal teli pajta, a pókhálós padlás tengeri-tengere, és az

a kamra él bennem most is, érinthető előttem az a láda átalakítva,

bádogtetővel hó ellen, búvóhely a mezőn, méhkaptárok sorába beállt.

Busznyák Imre