A tölgyfa lánya
A lány egyszer csak megjelent az öreg tölgynél, ahová a fiú járt magányában, mert nem találta a helyét a zajos világban, holott nem lakott metropoliszban, csak több faluból összetákolt városkában. Szerette ezt a fát, mely magas, erős, volt, és évszázadokon nyúlt túl ágaival. Az igazi erő szimbóluma, aki megtestesíti a valódi létet. Gyermekei is már ott lombosodtak körülötte, akárcsak unokái, dédunokái, dacolva az elmúlás korhadásával.
A fiú itt talált menedéket, mikor fájt neki a magány, bár elviselte. Nem volt átlagos ember, de nem a hősök, példaképek köréből jött, hanem az elnyomottak: a magányos kóborlók, csavargók, bolondok közül. Ő is az volt, mint hajdan, az udvari csörgős sipkások, a palotákban, kastélyokban. Jó a társaságban nevetni rajta, élcelődni, gúnyolódni esetlen jellemén, de semmi több. Társaságban szerették, de a barátság, és a szerelem nem adatott meg neki, pedig igyekezett mindkettőt kiérdemelni, de maradt örök bolond, akinek a háta mögött összenevettek, társaságban a nyelvek éle őt sebezték, a jelenlevők nagy derültségére. Rajta csattant, jó vagy rossz tréfa egyaránt.
Sokat kóborolt erre, és hosszan nézte a tölgyet. Szeretett volna belelátni, megtapogatni az évgyűrűket, amely történeteket rejtettek magukban. Olykor megmászta, és ágai közt tekintett magasan a világra, amely szélesebbnek tűnt odafent. Néha ott aludt az ágak között, vagy simogatta, suttogott neki rímes verseket, vagy rímtelent, amit csak ő ismert, hiszen ő írta azokat, no és a tölgy, hisz neki suttogta el, az alkonyi fényben, mikor lassan ébredt az éji erdő. De ő nem félt, fent a lombok közt, inkább békét érzett. Egyszer sírt is, de azt nem vallotta be még önmagának sem.
Egy nap mikor újra kiszökött a városka börtönéből a tölgyhöz Nagyon izgatott volt. Úgy érezte nagyot alkotott, és lelke élményét meg akarta osztani valakivel, és ez nem lehetett más, mint a tölgy. A fiú, nem mászott most fel, hanem, mint gyermek az anyja ölébe, befészkelte magát a fa öles törzse mellé, fejét nekitámasztotta a barázdáknak, és csendesen elszavalta a versét, miközben a felbukkanó csillagokat nézte. Mikor befejezte, valami mámoros részegséget érzett, könnye csillant. Akár a világmindenséggel egyesült volna. Túllépett önnön torz korlátain és az örök végtelenbe lépett, ami nem egy megfoghatatlan sötét űr volt, a maga szörnyű, rideg, dermesztő világával, hanem egy kósza szellő, mely csintalanul jár kelt, bokrok virágok közt, fák felett, gyökerek alatt, magas csúcsokon, mély barlangokba, tengerek hullámán, folyók csobogásába, tavak fodrain, madárdalban, és a méhek zsongásában. Ez tetszett a legjobban neki, és ahogy lassan álomba merült ott a tölgy ölén, máris érezte a lépek illatát. A méz csillogott akár egy üde színes csepp, a zuhatagok szivárványából, de ami a legfontosabb volt, hogy mindez végtelenül boldoggá tette. Érezte az összetartozást, az egymásért való munka örömét, egy család boldog hangulatát, erejét, amihez most ő is tartozott. Soha nem érezte ezt, csak vágyott rá. Most, ha csak álmában is, de megtapasztalta. Másra nem is vágyott. Álmodott öntudatlan mámorban.
Sok idő után – legalábbis ezt érezte, - megfakultak volna a pillanatok képei, egyre homályosabbá váltak. Valami nyugtalanság fogta el, mintha valaki figyelné. Összerezzent, és megébredt, majd elképedve tekintett a hajnali napsugarába fogant különös látomásra, amely föléje hajolva szinte szemérmetlenül vizslatta végig.
- Minden oké? – kérdezte a látomás, így egyszerűen. – Ha nem szuszogtál volna, mint egy sündisznó, azt hittem volna, elpatkoltál. De akkor csak jól berúgtál. – Közelebb hajolt a fiúhoz, és végigszaglászta, akár egy vizsla. –Bár pia szagot nem érzek rajtad.
A fiú egyre jobban felébredt, és a látomás emberi alakot öltött a hang mellé. Egy fiatal lány arc mászott bele a képébe. Érezte a fogkrémtől friss leheletét, látta bőre apró pórusait, és nagy kerek barna szemeit. Aztán valami erős nyomást a hasa tájékánál, amitől lassan nem kapott levegőt.
- Azt hiszem – nyögte – a gyomromon térdepelsz!
- Ja, bocs! – nézett oda a lány, és leugrott a fiúról.
- Most már minden király! – Tápászkodott fel a fiú. Nagyot nyújtózkodott, és akkorát nyögött, hogy az ágon trillázó fülemüle riadtan billent tova.
A fiú kérdően nézett a lányra, aki szintén várakozóan tekintett amarra. Csend volt közöttük, egyik sem akart megszólalni. A fiút érdekelte mit keres a lány ilyen korán az erdőben, a lány szintén ugyanezt akarta tudni a fiúról. Végül a lány törte meg közöttük a néma szemjátékot.
- Te valami krisnás csodabogár vagy nem?
A fiú elnevette magát.
- Miért úgy nézek ki? – mutatta meg magát kitárt karokkal, aztán kezdte magáról letakarítani a ruhájára tapadt tavalyi száraz leveleket, majd sandán a lányra pillantott. – Akkor te meg talán valami erdei boszorkány vagy, vagy sámánnő, estleg tündér.
Most a lány kacagott fel. – Ezt meg honnét veszed?
- Hajnalban megjelensz az erdőn, és elárvult férfiakat zaklatsz annak kellős közepén. Mint a mesékben, a tündérek. Csábítgatnak, elcsavarják az ember fiának fejét, aztán elveszejtik az erdő mélyén. – ezt olyan komikusan adta elő, hogy a lány ismét felnevetett
- A fenéket! – legyintett. – Először is, nem szerzem meg neked azt az örömet, hogy csábítgassalak! Másodszor, sokkal prózaiabb oka van, hogy itt lézengek hajnalban. Ugyanis van huszonöt méhcsaládom, és azoknak keresek, helyet, ahol jól megtölthetik magukat, finom mézzel, és virágporral! Ez a hely jónak tűnik.
- Méhek? Különös, én is méhekkel álmodtam az imént.
- S mit álmodtál?
- Hogy magam is az vagyok.
- Jó nagydarab méh lennél, talán here!
- Az rossz?
- Attól függ, mire vágysz. Dolgoznod nem kell, egész nap etetnek, ki be, járhatsz bármelyik méhcsaládnál. Senki nem bánt.
- Nincs is rossz dolga egy herének.
- Mihez képest. Augusztusba elzavarják őket a családok, és elpusztulnak, mert nem tudják fenntartani magukat. Télen nem tűrik a dologtalanokat a kaptárban.
- No és a szex? Szexelnek a herék?
- A szerencsésebbike, ha ezt lehet szerencsének nevezni. Ugyanis mihelyst párzik az anyával, már amelyik párzik, rögtön kiszakad a hímtagja, és abba belepusztul.
- Mondjuk, abba én is!
A lány elmosolyodott, majd ismét megszólalt.
- Sokat nem tudsz a méhekről, igaz?
- Álmodni, már álmodtam velük. – s akaratlanul, a verséből idézett egy strófát.
- Ezt ki írta? – kérdezte a lány.
- Én!
- No persze!
- Nem hiszed?
- Nem.
- Akkor én se, hogy méhészkedsz.
- Na, ide figyelj te szájhős, én megmutatom a méhesemet, de akkor neked is bizonyítanod kell, hogy te írtad ezt a verset. Aki hazudott, az mondjuk, - töprengett egy darabig – az vesz egy láda sört a másiknak.
- Áll az alku, de te szereted a sört?
- Ne törődj te azzal! Idevalósi vagy?
- Igen.
- Ok! Ma este úgy 8 óra körül legyél a Tesconál. Jöhetsz méheimet pakolni, velem, bár lehet, nem bírod, és vinnyogva elszaladsz, de akkor enyém a láda sör.
- Majd figyeld csak, én mit bírok.
- Kezet rá! - Azzal megkötötték az alkut. – A versedet hozd el!
- Itt van a fejemben!
- Na, majd meglátjuk!
- Talán meghalljuk!
- Ne lovagolj a szavakon feleslegesen!
Már előbb ott volt a bevásárló központnál, mint ahogy megbeszélték. A szokásos tumultusban kissé elveszett embernek érezte magát, ahogy a kiöltözött, siető emberek közt ott állt egy viseltes munkásgúnyában, mint rohanó áradat közt egy szikla. Egy ütött – kopott jeep fékezett le előtte, hosszú, trélert vonszolt maga után. A méhészlány dugta ki a fejét az ablakán.
- Na, ugrás, mert ledudálják, a fejemet!
Szinte megkönnyebbülés volt mikor kiértek a városból. Hamarosan erdőktől szegélyezett úton haladtak, majd a lány befordult egy földútra, és a fiúnak kissé hosszúnak tűnő zötykölődés után egy takaros kis vityillóhoz értek, melynek kerítésén óriás nagy tábla figyelmeztetett a méhek jelenlétére.
A lány nem tétovázott, hanem határozott mozdulatokkal tette a dolgát. Bámulatos ügyességgel forgolódott az utánfutóval és ügyesen manőverezett a két sorban álló kaptárak közé. A fiú még nagyon körül sem tudott nézni, máris rakodtak. Mi tagadás nem voltak könnyűek a kaptárak, de a lány ugyanolyan elánnal cipelte őket, mint egy férfi. A fiú hallotta, a felzavart méhcsaládok zúgását, a kaptáron belül, és mi tagadás félt, hogy előjönnek, és megszúrják. A lány mintha kitalálta volna a gondolatait.
- Ne aggódj, jól zárnak a kaptárak, nem tudnak kijönni. De ugyancsak szuszogsz. Pihenjünk? Még tíz kaptár hátra van.
- Csináljuk! – legyintett a fiú. – Csak azt nem tudom, ha én nem lennék, kivel pakolnál fel?
- A hetven éves apámmal. De mivel találtam egy fiatal férfierőt az erdőbe megkíméltem őt. Bár az erő lehet kicsit túlzás. – nevette el magát.
- Akár húsz ennyit felpakolok! – horgadt fel a fiú, és konokul ment a következő kaptárért. Mire végeztek, erősen alkonyodott. A nap vörös korongja már a fák lombjai alá szállt le. A fiú szinte megváltásnak érezte mikor végre beültek a jeepbe, és elindultak. A karjai szinte zsibbadtak a fáradtságtól, és félt, nem lesz képes lepakolni a kaptárakat. A lány ügyet sem vetett a fiú szenvedésére, aggodalmaira. Csacsogott, akár egy pacsirta. A fiú először oda sem figyelt, csak a maga baján szenvelgett, de aztán egyre jobban élvezte a lány történeteit. Ő is előadott néhányat a maga életéből. Nevettek, vitatkoztak, vagyis ismerkedtek egymással.
Már besötétedett, mire az öreg tölgyhöz értek. A lány kipattant a kocsiból, körülnézett, lépéseivel méricskélt, majd magában osztott, szorzott, és máris felpattant a trélerre, és gyorsan kicsatolta a hevedereket, melyek lefeszítették a kaptárakat.
Felállították az itatót, majd megkezdték a lepakolást, a jeep reflektorfénye mellett.
- Majd azt hiszik, fát lopunk. – szuszogta a fiú, egy kaptár súlya alatt. – Ránk jönnek a zsaruk!
- Ne aggódj már annyit! – pihegett a lány is – az erdész pontosan tudja, hogy itt vagyok. Azt hiszed, összevissza lehet pakolgatni a méheket?
- Bár, mi pakolnánk le őket végre! – fújt akkorát a fiú, hogy egy vízilónak is dicséretére vált volna. a távoli Afrikában. Mikor az utolsó is a helyére került, a lány az autó mögé parancsolta a fiút, maga pedig tüllhálós kalapot húzott a fejére, és sorra nyitotta ki a lezárt kijárókat. A méhek, dühösen zúgtak ki a nyíláson. A lány pár perc múlva a fiú mellett állt.
- Készen vagyunk.
- Akkor mehetünk is! - a fiú a kocsiba akart ülni, de a lány visszatartotta.
- Hohó, és a vers?
- Majd elmondom útközben!
- Nono, akkor nem is a te szerzeményed! Azt a verset, csak itt lehet elmondani, sehol máshol.
- Jó, akkor itt mondom el!
- Várj! – a lány előre ment, és valamit előhúzott a jeep hátsó üléséről, majd lekapcsolta a fényszórókat. Először úgy tűnt, hogy elnyelte őket a sötétség olvadtak, de lassan az autólámpák fényétől megkínzott szemük, hozzászokott, a szelíd éji fényhez, mi a Hold derengése volt a fák között, és a csend meleg békessége, mely nem holt némaság volt, hanem surranások, zörrenések, suhanások, morranások, rikkantások üteme, melyet a nagy természet egy szonetté komponált. A fiú először félt, de a lány ösztönzésére elkezdte a versét, és minden verssornál párolgott félelme, akár a kánikulában, a napon hagyott pohár víz. Aztán azt vette észre, hogy a lány utána ismétli a verse szavait, miközben egy gitárt pengetett, és a mondatokban megbújó ritmust kiteljesítette a hangján született dallam. A fiú egyre inkább a játék része lett, a teremtés és az alkotás egyik kovácsa. De a művészet üllőjén szikrát vető szellem kalapácsa, lassan eggyé kovácsolta az ő szívüket is.
Kelemen Balázs
2021 Sárvár