Kelemen Balázs
Jövevények
A puha telet, - mely olybá tűnt, mint egy mamlasz udvarló, aki nem tudja, milyen szerepet öltsön magára, mikor választottjának tenné a szépet: legyen kemény, akár a januári jég, vagy legyen selypegő művészlélek, nyakában nagy sállal, ki oly mulya, hogy babusgatni kell, akár egy babát, - a dermesztő tavasz üldözte el. A tél lankadt jégkorbácsát, kikapta annak gyenge kezéből, végigcserdített vele a vidéken, és az élesen szisszenő ostor lecsapta a fák virágzó ígéretét. A tél vinnyogva iszkolt a megvadult némber elöl, aki visítva hahotázott, meglovagolva az északi szelet.
De nem mindenütt volt képes tébolyult játékát játszani. Míg a völgyek a haláltánc üszkös csárdái lettek, addig a dombok tetején a fák közelebb húzódtak a naphoz, és nem szenvedtek annyit a fagy csapásaitól.
Végül a tavasz is megunta lopott játékszerét, és elhajította messze északnak. Az acsarkodó némber máról holnapra kedves leánnyá szelídült, és szórta szerte szíve boldogságát, mintha abban egy csöpp gonoszság sem lakozott volna. Mi megmaradt, az életre kelt, de úgy tűnt minden fa, bokor, virág, mint rokkant katona a győzelmi parádén. Megindult a méhek élete is, de a völgy üres kamrája elkedvetlenítette őket, és csak ímmel - ámmal járták a vidéket.
A méhek pásztora csóválta a fejét, és úgy határozott, végigjárja a vidéket, hátha nagyobb bőségszaru van másutt a méhek számára. Rá is lelt a dombok illatozó akácosaira, amik már javába bontogatták virágkelyhüket, és a levegő nektárillattal telt meg. A szállítás, ha járt is némi szúrással, szentek égből való leimádkozásával, rendben zajlott, és másnap az apró, szárnyas jószágok serényen fedezték fel új világukat.
A vándortanya környéke nem volt lakatlan. Hétvégi házak, elaggott pincék sorjáztak mindenütt, hol gondozott, hol pusztuló kerttel. Voltak telkek, melyen ház sem állt, csak a méteres gazt lengette meg olykor a lusta szellő. A telkek közt majdnem minden harmadikon ott díszlett az eladó tábla, és egy telefonszám.
A kis méhes, két elvadult telek közé telepedett le. Az egyiken már vadszeder és ifjú akácok küzdöttek, az elbukott szőlő és gyümölcscsemeték felett; bodza terpeszkedett itt, ott. A másikon a hatalmas fűből egy agg meggyfa görnyedt fel moníliától betegen, és néhány elkorcsosult vesszejű szőlőtőke remélt még őszi szüretet.
Az a telek volt egyedül ember látta, melyiken a méhész telepítette le pici méhesét. A gazda szegről - végről rokona volt. Elöl új ház épült, a kerten túl, hová a méhes került, új gyümölcsös növekedett. A szomszédokon túl, gondozott telkek voltak, és az egyiken szintén egy új ház falai vöröslöttek. A méhész, várakozással telten szimatolt a levegőbe, és jókedvvel adott át a ház asszonyának pár üveg mézet, amit örömmel fogadott. A rokon sem akart adós maradni, és pár kupica jóféle szilvapálinka melengette át a szíveket. A méhek köré ideiglenes kerítést húztak, az apró rovarokat minél feljebb tereljék, és ne találkozzanak össze arra tévedő emberrel.
Először, egy öregember jelent meg. Könnyen tette, mert bár tán még négyháznyira is lakott a méhes tanyától, az a pár fémhuzal, mely igyekezett megjelölni a határokat, nem akadályozta meg abban, hogy ide - oda settenkedjék a telkek között, és beleüsse az orrát mindenbe.
- Ez mi? – kérdezte szemrehányóan a rokontól, és botjával a kaptárakra bökött.
- Méhek! – állapította meg kajánul a telektulajdonos.
- Látom, ne nézzen hülyének! – háborodott fel az öreg. – De mit keresnek itt? Most már mindenféle fenevadat csak úgy, ide lehet hozni? Ha megcsípnek valakit, és baja esik, maga lesz a felelős érte! Vigyék innen ezeket a kaptárakat, de azonnal! Nézze meg az ember!
- Na, nézze tata! – állt az öreg fenyegetései elé a telek tulajdonosa. Nem szívlelte az öreget, akit egy „gyüttment” - nek tartott, mert valahonnan a határon túlról, keletről érkezett pár éve, de amióta erős állami, és önkormányzati támogatással ingatlant tudott vásárolni itt, ő akarta vezényelni az egész környéket. Valami mindig történt, ami nem tetszett neki. Vagy a fűnyírást tartotta hangosnak, vagy a hétvégi partizókat jelentette fel hangoskodásért. A rendőrök névről ismerték már, hiszen legtöbbször őmiatta kellett kiszállniuk, és megkérni a „rendetlenkedőket”, hogy fogják vissza magukat, akik természetesen, mihelyst a rend őrei eltávoztak, ugyanott folytatták, ahol abbahagyták. – Persze, hogy megszúrják, ha nem húz a jó fészkes fenébe innen! Ezek a méhek, szabályosan lettek ideszállítva, a törvény által előírtak szerint. Ha kínja van, cammogjon be az önkormányzathoz, úgy is kebel cimborái azok magának, aztán nyivákoljon ott! Innen meg húzzon a francba, mert ez itt magánterület, és nem tűröm rajta a trógereket! Aztán ha megint idetolja a képét, szólok a többieknek, hogy a telküket átjárónak használja!
- Hogy beszél maga velem? – háborodott fel az öreg – Kikérem magamnak ezt a hangot!
- Majd Bukarestben kikérheti! Na, tűnés, amíg szépen beszélek!
Az öreg valamit morgott még a nem létező bajsza alatt, de lassan elbandukolt, át az idegen telkeken keresztül.
Következő napokban az egyik közvetlen szomszéd ugrott ki, hogy megnézze, illendő lenne e már a méteres gaztengert levágni a telkén. Átcsörtetett a korcs szőlőtőkéken keresztül, miközben a szeme idegesen járt körbe, és minduntalan az órájára pillantott. Mikor észrevette a határon az ideiglenes kerítést, kissé hátrahőkölt, de mikor meghallotta a méhek zümmögését, majd meglátta szárnyalásukat a feje felett, már loholt is vissza, a maga által tiport ösvényen az autójához, hogy hívja a környék egészségügyi méhfelelősét, akit csak onnan ismert, hogy egy elszabadult méhrajt szedetett le vele még régebben.
- Tudod, hogy a szomszédban méhek vannak? –kérdezte egy kurta köszönés után a felelőst, mikor az felvette.
- Tudom. De ne aggódj, nem véglegesen. Talán, egy hétig!
- Az engemet, egy cseppet sem érdekel! Füvet akarok nyírni! Ha egy is megcsíp, kihozom a perzselőt, aztán kipörkölöm őket, az hétszentség! Francnak kell ide rakni, minden szart!
- Nono, ez azért nem egészen így megy!
- No, csak figyelgess! Füvet akarok nyírni hétvégén!
- Addigra ott sem lesznek azok a méhek! – nyugtatta a felelős. Mindenesetre figyelmeztette a méhészt, aki elgondolkozott azon, hogy mennyi kilogramm mézet fecsérelt már el arra, hogy az emberek szemét felnyissa különböző fórumokon, hogy a méhéket ne ellenségként kezeljék, hanem tanulják meg a viselkedést velük szemben, és felismerjék szerepüket a természet örök körforgásában. Mindenesetre tovább javította a kerítést az ingatlan, és a méhek között, illetve felajánlotta, hogy a méhek környékén lenyírja a füvet a szomszédnak. De az nem hajlott rá. Neki, mint mondotta senki ne vágja le a füvét, mert nem enged senkit a telkére, mert az, az övé. Ebben is maradtak, csak a méhész sóhaja szállt a magasba, mint a vízpára.
Egyik nap kint serénykedett jószágai között. Kaptárt bontott, kereteket húzott fel, és ellenőrizte a szorgos lányok munkáját. Olykor beszélt is hozzájuk, mint a földmíves az állataihoz. Egyszer csak úgy érezte, figyelik. Hátranézett, és a dróthuzalokon túl, egy piszkosfehér, maltertól pecsétes overallba bújt férfi tekintgetett át.
„No, ennek is a méhekkel lesz gondja!” – gondolta magában a méhész, de a lehető legbarátságosabban szólt át, a kissé testes fürkészőnek:
- Már nem sokáig lesznek itt. Pénteken viszem vissza haza őket!
Az overallos megrázta a fejét:
- Nem ért jól matyart!
- Do you speak English? – villanyozódott fel a méhek gazdája, abban a reményben, hogy kamatoztathatja nyelvtudását, ami miatt olyan sokat fizetett, és időt pazarolt.
Nein, nur deutsch! – zúzta szét a méhész reményeit a jövevény. – Ich bin aus Deutschland!
A méhek pásztora hajdan németet tanult, de tudása nagyon is megkopott. Ám, ha két ember meg akarja érteni egymást, meg is értik, bármilyen nyelvet is beszélnek. A német átlépte a határt jelző rozsdás drótot, és odalépett a méhészhez, minden védőszerelés nélkül. Érdeklődve fürkészte a méhész kezében tartott keretet.
- Bienen! – állapította meg, szinte elégedetten. A gazda kissé elcsodálkozott, de örült is. Jobban odafordította a német felé a keretet, hogy az jobban lássa.
- Ebben vannak a kicsik! – hangsúlyozta hangosan, és tagoltan, ahogy a magyarok szokták, kik azt hiszik, ha így ejtik nyelvüket, mindenki megérti. – Hier kleine bienen!
Ja! – bólintott a német. – In Deutschland viele bienen kaput.
- Itt is. – bólogatott hozzá a magyar.
- Vielen Dielbe Itt is sok Dielbe?
- Dielbe? – értetlenkedett a magyar.
- Issza méhe vére!
- Atka! Az itt is van elég! Bist du Imker?
- Nein, Ich bin Maurer!
- Kőműves! –bólintott elégedetten a magyar. Ez a szó egyszerre felötlött benne.
- Ich hab’ dieses Hause, dort gebaut. – mutatott a telek másik oldalára, ahol egy ház állt félig készen. – Wohnst du hier?
No azaz, Nein. Telek a rokoné.
Így járta a beszéd köztük, miközben a méhek zsongva szálltak körülöttük. Egy asszony türelmetlen hangja szakította félbe a társalgást. A német összerezzent. Őt kereste az asszony!
- Ich muss gehen! – mondta, és kezet nyújtott a magyarnak, majd elcammogott.
Az akác pénteken már hullatta a szirmait. A méhész alkonyatkor felpakolta méheit, és visszatért telephelyére.
A fű pedig háborítatlanul nőtt tovább a szomszéd telkén, a rovarok legnagyobb örömére.
2021 Sárvár
|
|
