Visnyei Gábor: Mézi néni

Ha megkérdezném ki ismerte Manci nénit, biztos sokan töprengeni kezdenének, hogy kire is gondolhatok. Azonban, ha úgy tenném fel a kérdést, hogy ki ismerte Mézi nénit, akkor egész biztos akadna olyan, aki ismerte, hallott róla. Az egész ország területén élnek férfiak és nők, akik egykor még csak fiúk és lányok voltak, és bizony sosem fogják elfelejteni őt! Ezt bizton állíthatom! Hiszen én is közéjük tartozom.

Mézi néni nem csupán egy ember volt. Sokkal inkább egy jelenség! Az alacsony, tömzsi néni, jellegzetes konyhai kötényében, úgy billegett ide-oda, mint egy medve. S mégis, ha szembejöttek vele a gyerekek a lelenc folyosóján mindenki mosollyal üdvözölte őt! Hogy, hogyan fért egy ilyen apró teremtésbe annyi jóság, amennyi Mézi néniben volt, csak a Jóisten tudhatja. Majd kicsordult a szíve, annyira tele volt szeretettel. Csak konyhai kisegítő volt az árvaházban, de kis túlzással, igazgató is lehetett volna! Nem volt olyan árva gyerek, akinek ne tudta volna a nevét, pedig nem voltunk kevesen. Olyan sem akadt köztünk, akihez ne szólt volna egy pár jó szót, ha azt a helyzet megkívánta, vagy akit ne vett volna ölbe, ha az elesett és belekóstolt az aszfalba. Manci, azaz, Mézi néni olyan mindenes „szerető ember” volt, aki 42 évig dolgozott az árvaházban. Amolyan képesítés nélküli asszony, akinek hivatalos megbízatása a kenyér kenésére és szeletelésére szólt, mégis bőven túl mutatott azon. Egyszerre volt konyhai kisegítő, dada, pszichológus, logopédus, amatőr háziorvos, és ha a csap csöpögött éppen, ő azt is tudta a villáskulcs melyik végét kell megfogni… Sosem várta meg Karcsi bácsit a karbantartót.

A Mézi néni név, azért ragadt rá, mert rengeteg mézet hozott be nekünk az intézménybe. A férje Feri bácsi méhész volt. Így mi mindannyian annyi mézes kenyeret ettünk, mint a csuda! Abban a korban, a 80-as évek elején; amikor még köszöntek egymásnak az emberek az utcán, nem volt még Nutella, meg földimogyoró krém… A kenyér karéjok kasztját pedig a zsíros, lekváros és vajas kenyér triumvirátusa uralta. A cukros kenyér korában a méz olyan kuriózum volt egy árvaházban, mintha most homárt ennének a bentlakók. Én azt is később tudtam meg, hogy Mézi néni pusztán szeretetből hozta nekünk a mézet nap nap után. Nem anyagi megfontolásból tette, és nem a ranglétrán akart előrébb jutni. De még csak nem is valami viszonzásért, amit tőlünk várt. Hiszen mit is tudtunk volna adni mi, árva gyerekek viszonzásul? Mézi néni egy olyan világ szülötte volt, ahol még mertek és akartak jót tenni az emberek, s az önzetlen szeretet érzését még nem környékezte meg az adok-kapok démonja.

Mézes kenyér. Micsoda finomság volt az! Már az aranyszínű befőttes üveg látványától összefutott a nyál a szánkban.  Mi pedig egymásra licitálva őrjöngtünk a köténye körül, hogy ki a legerősebb köztünk. Ki segítse felbontani a mézes üveget.

– Ez ám a folyékony arany! – mondta. – Többet ér ez, mint a szultánok minden kincse! És mi szomjazva ittuk szavait…

Emlékszem az első találkozásunkra. Én az udvaron, egy padon lógattam a zoknis, szandálos lábaimat. Új voltam még az intézményben és nem tudtam merre, hány lépés! Egyszer csak Mézi néni odalépett és barátságosan megszólított: – Hát te meg miért pityeregsz itt kisfiam?

Illedelmesen válaszoltam:  – Mert még nincs pajtásom, asszonyom.

– Ejnye! Hát úgy nézek én ki, mint egy dáma? Nevezz csak Mézi néninek! Itt mindenki így hív. Már néha én sem tudom, mi is az igazi nevem. – tréfálkozott.

– Én Imre vagyok! A bemutatkozás után kézen fogott és bevitt a konyhába. Kent nekem egy vajas-mézeset! De előtte még megkérdezte: – Hát, ki tudod-e nyitni a dunsztos üveget?

– Igen asszonyom! – rontottam el újra a megszólítást, amire egy szemöldökemeléssel reagált. – Azaz Mézi néni. – javítottam ki magam gyorsan.

– Akkor hát, hadd lám, milyen Toldi vagy!? Én a kezembe vettem egy kést és óvatosan benyúltam a fedő alá. Mézi néni szájtátva figyelt.

– Neked aztán megvan a magadhoz való eszed Imike! – mondta és hatalmas puszit nyomott a buksimra. Attól a perctől fogva Mézi néni lett az én őrangyalom is. A következő pár hónapban mindent megtudtam a mézről. Például, hogy a méz és a színarany csaknem azonos színűek, de a méz sokkal többet ér, mert egészséges! Hogy a mézet a szorgos méhek készítik nekünk, akik között nincs munkanélküli. A foglalkoztatottság 100% - kos! Hogy alapból minden méh fekete. A sárga kis kabát csak munkaruházat, amit akkor vesznek fel, ha dolgozni indulnak.

Egy alkalommal elmesélte, hogy Petőfi is csak azért tudta elszavalni a Nemzeti dalt, mert mézet tett a teájába, a Pilvax kávéházban, mert közismert tény, hogy Sándor torka nagyon fájt aznap.

–Lám, lám… Milyen csodákra képes a méz! – mondta. – Nemzetek sorsa is múlhat rajta. – okított bennünket. Máskor arról beszélt, hogy Mátyás király azért lett olyan végtelenül okos és bölcs, mert az édesanyja minden nap megevett pár kanál mézet, amíg várandós volt. A leányoknak ajánlotta, hogy ők is így járjanak majd el, ők pedig copfos hajukkal egyszerre bólogattak. Mézi néni szerint Herkules sem győzte le volna Kerberoszt, ha nem eszik mézet! Hát több sem kellett nekünk… Ettük mi a mézet reggel, délben, este… Majd nyeszlett kis felsőtestünket mutogattuk egymásnak a játszóudvaron. S mind valóban látni véltük a változást.

A mai világban biztos akadna olyan, aki azzal vádolná meg Mézi nénit, hogy csúnya dolog füllenteni a gyerekeknek. De szerintem csak leegyszerűsítette a lényeget! Lefordította a mi nyelvünkre a méz jótékony hatásait. Remek pedagógiai érzéke volt, konyhásnéni létére.

Az elkövetkező évben többször is beszélgettem vele kettesben is. Nem félt átölelni, ha a szükség úgy hozta, és én éreztem, hogy nyugodt szívvel rábízhatom minden titkomat, fájdalmamat és örömömet.

Egy nap az igazgató úr bejött a szobámba és elmondta, hogy egy rövid időre „eltávot” kapok. Mézi néni fog rám vigyázni. Távolsági busszal utaztunk a város szélének irányába. Engem megbabonáztak a villamosok, a kirakatok, a sürgő-forgó emberek. Elbűvölő volt a Budapesti forgatag. Pedig csak egy szokványos hétköznap volt. Azt hiszem kedd.

Mézi néni hazavitt és bemutatott a férjének Feri bácsinak. Kézen fogva a kertbe vezetett. Érezte, hogy zavarban vagyok. A szoknyáját fogtam erősen. Feri bácsi úgy nézett ki, mint valami űrhajós. Méhész felszerelés volt rajta. Levette a „szkafandert” a fejéről. Körülötte méhek zümmögtek.

– Takács Ferenc! – nyújtotta a kezét határozottan lefelé. Kezet fogott velem.

– Ő az Imike Feri! Akiről meséltem neked.

– Aztán, azt tudod-e, hogy mi ez itt? – mutatott az egyik kaptár felé.

– Abban laknak a méhek. Abban van a méz.

– Így igaz. – helyeselt Feri bácsi. Ő sokkal földhözragadtabb és tényszerűbb volt, mint a felesége Mézi néni, de ugyanolyan kedvesség áradt belőle is. Aznap megnézhettem a kaptárokat és segíthettem mézet pergetni. A mozgalmas délután után jócskán elfáradtam.

– Aztán, értesz-e mindent Imike? – kérdezte tőlem a bácsi. Gyermekként a fantáziámat az egész nap körülöttünk settenkedő cirmos cica ragadta meg, aki akkor is a verandán figyelt minket.

– A macska miért van itt? – kérdeztem.

Mézi néni válaszolt – Hát az strázsál a méz mellett, ha jönnének netán a medvék! Az majd elkergeti őket tüstént.

– Logikus! – mondtam. Hiszen a medvék nagyon szeretik a mézet! Erre a mondatra Feri bácsi is elmosolyodott, a szeme sarkában pedig egy könnycsepp jelent meg, amit gyorsan elmorzsolt a kezével, hogy ne lássam.

Mézi néni így szólt: – Nem megmondtam Feri…

A kora esti órákban visszamentünk az árvaházba. Feri bácsi vitt minket Wartburggal. Az árva gyerekek mind rohanva üdvözölték és derékon ölelgették a szabadnapos dadust.

– Megjött Mézi néni! És Imike is!

– Aztán mézet hozott-e nekünk néni? – szólalt meg egy, még nálam is kisebb fiúcska.

– Hát már hogy a csudába ne hoztam volna? – nevetett az idős hölgy és feltette nehéz szatyrait a konyhapultra. A szatyrok tartalmához kétség sem fért!

Aznap éjjel méhekkel álmodtam. Méhész voltam én is, és együtt dolgoztunk Feri bácsival és a macskával hárman.

Másnap különös dolog történt. Feri bácsi bent járt az árvaházban. Az ablakból már felismertem a Wartburgot. Az igazgató úrral beszélt. Mézi néni is bent volt náluk. Nem tudtam mire vélni ezt az egészet… Féltem, hogy tegnap valamit rosszul csináltam, amire csak később derült fény!

Kis idő múlva mind a hárman felkerestek a szobánkban, és az igazgató úr elmondta, hogy Feri bácsi és Mézi néni hazavisznek. Autóval mentünk haza. Emlékszem, hogy mindhárman végig sírtuk az utat hazafelé. Ötvennégyen voltunk a lelencben, de ők valamiért engem akartak… Máig sem értem igazán! Olyan türelemmel és szeretettel neveltek, amit bármelyik gyerek megirigyelt volna a világon! Idősek voltak már. Mellettük értettem meg, hogy még a méznél is van édesebb dolog a világon! A szeretet, amit egy gyermek kaphat a szüleitől. Mellettük pedig sosem kellett nélkülöznöm egyiket sem!

Talán nem meglepő, hogy én is méhész lettem. Az időm nagy részét a réteken töltöm, a kaptárok és mézek közelében. Nekem is van egy macskám. Együtt pergetjük a mézet. Feri bácsi és az utánozhatatlan Mézi néni már elmentek egy a családunknál is szebb helyre. Ott várják a fiúkat. Engem.

Ki Manci néninek, ki Mézi néninek szólította ezt a csodálatos asszonyt, aki gyerekek százainak életét édesítette meg. Én viszont csak úgy neveztem: Anya.