Sőtiné Balog Rita

Tanguri, a mézvadász

Fárasztó út után lassan hazatért kis falujába. Számtalanszor megtette már ezt az utat, gondolkodás nélkül vitték a lábai. Kissé meggörnyedt alakját még megvilágították a lemenő nap vöröses sugarai. Nehéz súlyt kötött fel a hátára, ez jót jelentett, sikeres volt a beszerző útja. Boldog mosoly terült szét az arcán, mikor arra gondolt, mi mindenre fogja használni a zsákmányát.

Ismerős fák tűntek fel, már csak pár lépés, és megpihenhet. Várta, hogy a falubeli gyerekek izgatottan elé szaladjanak üdvözölni őt, de ez nem történt meg. Az elé táruló látványra nem volt felkészülve. Kiszáradt a torka, próbált nagyot nyelni. A falu lakói eltűntek. Valaki, vagy valami nagy pusztítást végzett. Néhány, gyenge lábakon álló kunyhó árván figyelt, a legtöbből csupán kormos váz és hamu maradt. Elmentek mind, nélküle. Az ott élő embereknek csak szomorú, tűzvész sújtotta nyoma maradt.

Sürgető kényszert érzett, neki is mihamarabb tovább kellett állnia, mielőtt beállna a sötét éjszaka. Felidézte magában a legközelebbi falu útvonalát. Sietős tempóban kutatta az enyhén kitaposott ösvényt, a hátán cipelt kincsét gondosan őrizte.

A szomszéd faluban jól ismerték Tangurit, a mézvadászt. Különös hírnévnek örvendett, úgy gondolták, az istenekkel lehet összeköttetése. Gyermekkorában kiválasztották, mindig sértetlenül érkezett meg beszerző útjáról. A leggazdagabb ember lehetett volna a falujában, ő mégis mindig megosztotta azt, amit fáradtságos munkával sikerült összegyűjtenie.

A férfi csak pihenni szeretett volna. Saját otthonában, kényelmes nádkunyhójában egyedül élt, szívbe markolóan fájdalmasan érintette, hogy ez elveszett. Elhatározta, hogy másnap hajnalban tovább indul, megkeresi, hol kezdtek új életet a falujabeliek.

Szemével hamar megtalálta a törzsfőnök szikár alakját, vendégként csak egy éjszakát akart eltölteni nála. A törzsfőnök megértően bólogatott, majd saját kunyhójába invitálta. Értékes, mézzel teli kosarait gondosan letakarta a kíváncsi tekintetek elől.

Kora reggel magányos léptekkel sétált körbe, hogy megtudakolja, mi történhetett a sajátjaival. A legtöbben két lépésnyi távolságot tartottak tőle, tiszteletből vagy félelemből. Mikor Leela családjához érkezett, legbelül érezte, hogy eredeti terve meghiúsult, soha nem fog tovább állni. Leela fekete szeme titkokkal, érzelemmel telve, megtorpanásra késztette, és egy életre odaláncolta.

– Kérlek, lássuk vendégül a mézvadászt! – A lány ösztöneitől vezérelve szólt szüleinek, miközben a férfi meleg tekintetét kutatta.

Az idős házaspár némiképp habozott, de befogadták otthonukba. A szállásért és élelemért cserébe, a férfi aranyló mézzel fizetett.

Leela és Tanguri sok időt töltött egymás társaságában. Legtöbbször csak csendben figyelték, ahogy a másik a napi teendőit végezte, de ez a csend tele volt kimondatlan szeretettel.

A férfi pár nap után újra útnak indult, hogy fellelje a többi méhkast a közelben. A munka közben szüntelenül Leelára gondolt, ezért egy pillanatra megfordult a fejében, hogy így óvatlanabbá vált, megszúrhatják a méhek. Biztos, ami biztos, a bekészített füstöt is használta, amire pedig gyerekkora óta nem volt példa. A begyűjtés végeztével, ismét egyetlen csípés nélkül, nagy mennyiségű mézzel telve kezdte el felpakolni a kosarait, ügyelve, nehogy kárba vesszen egyetlen csepp is.

Hazatérve, a legnagyobb darab lépett nyújtotta Leela szüleinek ajándékul. Cserébe a lányukat kérte nőül. A házaspár már ismerte annyira Tangurit, hogy tudják, a lehető legjobb kezekben lesz legidősebb gyermekük.

A falu többi lakója továbbra is távolságtartó volt vele, ez lassan átragadt Leelára is, mint a mézvadász asszonyára.

Ahogy teltek a hónapok, a pár boldogságban töltötte idejét. Leela bőre ragyogott, hosszú, fekete haja még selymesebbé vált, édes illatot árasztott, amerre járt. Sokoldalúan felhasználták a méz áldásos hatását. A kereskedőnek is adtak belőle bőven, aki először csodálkozott, hogy Tangurit másik faluban találja.

Egyik délelőtt, mikor az asszony a mosást intézte a pataknál, Tanguri gyönyörködve figyelte munkában is kecses mozdulatait, mígnem egy méh jelent meg a nő arca közelében. Kitartóan közelített hajához, érzékeny bőréhez. Egy méhből hamar kettő lett, majd három. Lassan egy tucat méh zsongott közvetlenül Leela körül. Kicsit megijedt, próbálta elhessegetni őket.

– Ne mozdulj! – Tanguri felpattant, önmagára nézve veszélytelennek érezte a méheket, de asszonyát féltette. Éles szemmel nézett körül, kereste, honnan érkezhetett hirtelen egyre több méh. Legnagyobb ámulatára, a kunyhójukhoz közeli agyagedényben fedezte fel őket, szorgos munka közepette.

Tanguri ezt jelnek vette, igazán a helyére került, az istenek is azt akarták, hogy ebben a faluban, Leela mellett élje le életét. Az agyagedényben a méhek is új életet kezdtek vele együtt.

Még több mézük lett. Az asszony méhviasz gyertyákat készített. Ezentúl azokat használta imádkozáshoz, legközelebb a kereskedő is bőven felpakolt belőlük.

Leela hamar várandós lett első gyermekükkel, különösen örült, hogy Tangurinak kevesebbet kellett útra kelnie, hála a faluszéli agyagedényeknek, ahol csodálatos módon megszaporodtak a méhcsaládok.

A falubeliek elkerülték a házukat, féltek a méhek döngicsélésétől, tartottak Tanguri képességeitől, és irigykedtek Leela fokozódó szépségére és bájára.

A törzsfőnök a sámán közbenjárását kérte a feszültségek feloldására. Ő volt a legnagyobb tudású, akit ismertek és tiszteltek. A sámán hamar rájött, hogy gyógyításhoz is használhatják a mézet. Általa elfogadták a kétkedők Tanguri kincseit és Leela ajándékait. Nem kellett sok idő, az összes kunyhó alapfelszerelése lett az édesen csordogáló méz.

A pár öröme kiteljesedett, megszületett a fiuk. Tanguri tisztában volt vele, hogy tovább kell majd adnia neki különleges tudását, tapasztalatait. Aznap a méhek hangosan kirajzottak, mintha csak örömujjongást hallatnának.

A következő évben Leela lánynak adott életet, azután újabb fiúnak, minden szülése után hamar visszanyerte bőre ruganyosságát, erejét. A kunyhójuk melletti megtisztított terület is egyre szélesedett, több tucat agyagedény sorakozott méhkasként működve.  A kereskedő mindig széles mosollyal tért be hozzájuk. Az édes illatot már messziről érezte, várta a rengeteg gyönyörűséget, amit elvihetett tőlük.

Egy nap viszont fegyverrel felszerelkezett, hatalmas harcosok követték a lépteit. Régóta kutatták a mézvadász nyomát, és végül sikerült kifigyelniük, honnan érkeznek a mézzel készített tárgyak.

Láttukra a falubeli nők rémülten bújtak össze, otthonuk mélyére küldték gyermekeiket.

A törzsfőnök, és elenyésző számú erős férfiak csoportja állt az idegenek elé. A harcosok a mézvadászt követelték. Leela szorította a férfi karját, nem akarta elengedni gyermekeik köréből. Tanguri gyengéden homlokon csókolta asszonyát, nem félt, előre lépett.

A messziről érkezett férfiak magukkal akarták vinni, törzsfőnökük igényt tartott Tanguri képességeire, kincseire, amiket csak ő volt képes beszerezni.

­­– A másik falut már felégettük, mikor nem adtak ki téged! Most is megtesszük!

Tanguri elsápadt, dühe átjárta teste minden porcikáját, hirtelen felforrt, de aztán le is csendesedett a szíve.

– Tehát a szülőfalumnak a kapzsiságotok miatt kellett elpusztulnia. Éppen úton voltam, mikor arra jártatok… Nem tudtak átadni.

Ökölbe szorította a kezét, maga elé meredt, egy pillanatra úgy tűnt, elfut.

Morajlás futott körbe az emberek tömegén, mikor Tanguri a kunyhója felé igyekezett, de Leela látta rajta, hogy mi a terve, segített neki. Teli karokkal közeledtek az idegenek felé.

– Tessék, vigyetek magatokkal agyagedényeket, amikben méhek lakoznak! Ezentúl ti is saját mézre tehettek szert. Gyújtsatok méhviasz gyertyát az isteneknek! Kérjetek megbocsátást tetteitekért! A méhek kedvesek az istenek szívének. Látják őket a falutokban, újra a kegyeltjeikké váltok. Gyújtsatok füstöt! Ezután majd az istenek megsúgják, mit kell tennetek.