100 éves

 a

    Sárvár és Vidéke Méhész Egyesület

    1924-2024

Költők, írók, táncosok, és méhészek

Idén, újjáalakulásának 30. évfordulóján nem kisebb dologra vállalkozott a Sárvár és Vidéke Méhészegyesület, a Sárvári Könyvtárral együtt, mint arra, hogy megteremtse a méh, a méz, és a méhészek szépirodalmát. Ahogy a bornak, úgy a méznek, a méheknek is méltó helye kell, hogy legyen az írott szó művészetében. Természetesen dőre gőg lenne, ha azt hinnék magukról Sárváron, hogy a sárvári méhészek törtek utat a méhek számára a Parnasszus hegye felé, hisz Csokonai vagy éppen Petőfi költészetét is megihlette e kis rovar, de az igaz, hogy itt a Rába partján, ahol először írták le magyar szavakkal az Újtestamentumot, adtak hozzá valamit, és talán nem keveset, hogy a méh, vagy méz szépirodalma méltó polcra kerüljön. Mert ha egy olyan mű születik, amely úgy megérinti az embert, hogy annak szava elakad, és könnyeivel küzd, mikor olvassa azt, akkor egy maradandó érték született. Szikra a mély éjben.

Visnyei Gábor ilyen művet alkotott. Mézi néni alkotásával nemcsak, hogy megnyerte a „Kaland a méhekkel” című irodalmi pályázat felnőtt novella kategóriáját, hanem a szívekbe lopózott, és apró kincseket rejtett el ott. Az író így vall magáról:

„Gyermekkorom óta rajongok az irodalomért. Már egész fiatalon próbálkoztam versírással, s a mai napig szeretem a lírai műveket. A legotthonosabban azonban a novellák világában mozgok, mert ez a műfaj számomra a flow-élmény megtapasztalását, átélését jelenti. Rengeteg egyéb elfoglaltságom mellett az írás mindvégig megmaradt hobbi szinten.  Egy keresztény szemléletű alapítványnál dolgozom, mint mentor, ahol halmozottan hátrányos gyerekekkel foglalkozom. Élvezem a fiatalokkal való munkát. Lakhelyemen, Kaposfőn már több mint 8 éve az én műveimet olvassák fel, adják elő a gyerekek a templomban, az éjféli mise előtt. Bár a közönség köréből mindig pozitív visszajelzést kaptam, eddig nem próbálkoztam pályázatokra való jelentkezéssel, most első ízben tettem meg ezt.

A Mézi néni című novellám egy olyan mű, ami happy end-del végződik. Ezek a befejezések állnak tőlem a legmesszebb, mert alapvetően a szomorú hangvételű történeteket szeretem. Azonban ez a történet szinte kiáltott egy boldog végkimenetelért és én nem tudtam ellenállni neki! Hisz nem szabad elfelejteni, hogy a világ nem egy reménytelen hely, oly sok hibája ellenére sem. Vannak jó emberek! Nemes ügyek! Hatalmas szívek! Megtisztelve érzem magam, hogy a zsűri beválogatta novellám a legjobb művek közé! Talán egy új korszak küszöbén állok”.

Ha ez így lesz, és Gábor valóban életének egy, remélhetőleg boldog korszakába lép, már hatalmasat alkottak a sárvári méhészek, és könyvtárosok, és nem különben a zsűri tagjai. Úgy mint, Busznyák Imre költő, a Dokk irodalmi weblap tulajdonosa, és szerkesztője, Bődi Piroska könyvtárvezető, magyar irodalom szakos tanár, Pásti Nikoletta könyvtáros, Dolgos Anikó kiváló méhész, tanító, és dr. Lendvai Róbert jogász, körjegyző, a Sárvári Méhészegyesület jegyzője, akik meglelték ezt az apró kis aranyszemcsét.

De nem kevesebbet ér, Szántóné, Tamás Edina, vagy írói álnevén Dina Thomas: Méhekkel suttogó című írása. Az írónő Budapesten él, az írással komolyabban tizenöt éves korában kezdett el foglalkozni, meséket viszont már ennél korábban is írogatott. Az érettségi után könyvkereskedelmi iskolát végzett, és bár az élet végül más irányba terelte, a könyvek iránti rajongása a mai napig töretlen. Sokáig csak az asztalfiókban gyűltek a novellái, aztán 2010 után tavaly ismét elkezdett publikálni. Azóta több novellája is megjelent online, illetve különböző kiadók antológiáiban. Azért használja a Dina Thomas álnevet, mert reméli, hogy így könnyebben megjegyzik az irodalmat kedvelők. Nem tudni Edinát mi ihlette, nagyon szép művét, de a magyar népi mitológiában  is él az ördöngős méhész alakja, aki füttyszóval csábítja magához a méheket. Eme kis jószágok, ősidők óta mitikus lények az ember szemében, és aki valóban tud velük bánni, az többet tud a világ titkairól, mint bárki más.

Ahogy Tanguri, a mézvadász is, aki a faluja elpusztítóin nem bosszút áll, hanem segítséget ad nekik, hogy azok a béke útjára térjenek, és megbocsátást nyerjenek bűneik miatt. A művet, a novellapályázat 3. helyezettje, Sőtiné Balog Rita írta. A 35 éves írónő, 3 kislány édesanyja, Szeged mellett, Újszentivánon él. Az újszegedi sportcsarnokban dolgozik és jelenleg gyógypedagógiát tanul. Tinédzserkorában minden szabadidejét könyvekkel töltötte, nagy ritkán próbálkozott írással is. Most a lányaival közösen olvasnak, és pár hónapja késztetést érzett, hogy pályázatokra írjon, így jelentkezett erre a pályázatra is.

A zsűri különdíját Stall Anita Fedelezővilla című novellája nyerte el. Az írónő angol-magyar szakos pedagógus, a pápai Tarczy Lajos Általános Iskolában dolgozik. Három fiával és férjével Noszlopon élnek. A méhészkedés családi örökség és családi vállalkozás, a szülei kezdték kb. 25 éve, de azóta is velük, és testvére családjával együtt folyik a méhész munka. Az írást – többek között- Lackfi János kreatív kurzusán tanulja 4-5 éve. Novellája, az elmúlásról és emlékezésről szól.

A versek kötöttebb formában tudják kifejezésre juttatni az ember érzéseit. De a méhek megmozgatták a fantáziát, és pajkos, dalok születtek, a felnőttek költeményeiből nem hiányzott az irónia, és az élet gondjainak humoros illusztrálása.

Itt már remekeltek a 18 év alattiak is. Csabai Nórának Sárvárról, és Körtvélyesi Kittinek Hajdúdorogról megosztott első helyezést ítélt oda a zsűri. Csabai Nóra jelenleg a Sárvári Tinódi Gimnázium 9. B osztályos tanulója. Szabadidejében nagyon szeret olvasni, írni, gitározni. Tagja a Ma'Mint'Ti színjátszó csoportnak, és a Sárvári Kortárs Keresztény Kórusnak. Pedagógus pályára készül.

Édes-mézes verse a méhek szorgalmas életéből egy napot mutat be, játékos rímekbe szedve.

A másik díjazott ebben a kategóriában Körtvélyesi Kitti volt, aki így írt magáról: Hajdúdorogon élek, 17 éves gimnazista lány vagyok. Igaz, pár nap múlva már én is a nagykorúak csapatát erősítem, avagy gyengítem, ez majd kiderül.

Mint minden velem egykorúnak, a szürke hétköznapok nekem is sulival, órákon át tartó tanulással telnek. Éppen ezért tartom különösen fontosnak, hogy találjon az ember valamit, amivel színesebbé teheti a napjait. Valamit, ami örömet okoz, ami feltölt, ami kikapcsol, ami a miénk. Én ezt a fuvolázásban, no meg az olvasásban, az írásban találtam meg. Személyes küldetésemnek tartom megszerettetni a könyveket a barátaimmal, ismerőseimmel. Hisz, ,,Ha olvasol, táplálkozol"- tartja a mondás. És egy jó magyar szeret enni, nemde?

Kaland a méhekkel című versében, a méhek munkáján keresztül kritikát is megfogalmaz az emberiséggel szemben, amelyek bizony megszívlelendők.

A felnőtt kategória nyertes költői is csupa hölgy! Ugyan ki értené meg jobban a méhek életét, mint az asszonyok, kiknek léte, munkája a méhek léte között párhuzam húzható, ahol a dolgozók szintén nők.

Az első helyezettje ennek a kategóriának Kiss-Péterffy Márta lett, Méhcsapda című versével. A költő Budapest mellett, Pátyon él, háromgyermekes édesanya, közgazdászként dolgozik. Több mint 20 éve, a legnagyobb fia születése után kezdett hobbiként gyerekverseket, meséket írni. Később a dalszövegírás is megfogta, az utóbbi tíz évben leginkább gyermek- és popdalokhoz készített szövegeket. Azért is jelentkezett nagy örömmel erre a pályázatra, mert Sárvár különösen közel áll a szívéhez, hiszen az Alma együttessel közös egyik meselemeze is itt játszódik. Költeménye, habár látszólag pajkos, vidám, a mögöttes jelentés mégis elgondolkodtató.

A második helyezett Mazula-Monoki Zsuzsanna lett A méhek királynője című portréfilmben című verse. A költő 1984-ben született Kisújszálláson. Jelenleg Mórahalmon él a családjával. Konduktor-tanítóként végzett, gyermekek komplex fejlesztésével foglalkozik.

2-3 éve ír verseket. 2022-ben a „Muzsikál az erdő” c. irodalmi pályázaton első helyezést ért el a „Dúdoló” c. verse, ettől kezdve kezdett el többet publikálni. Egy-két irodalmi folyóiratban, antológiában közölték már a költeményeit. A természet közelsége nagyon fontos számára, ez az egyik fő ihletforrása. Szerencsére, közel laknak a város széléhez, így amikor csak teheti, a családdal és Bütyök nevű (törpetacskó) kutyájával ott sétál.

A méhek titkos világa mindig is lenyűgözte. Aggódik értük, foglalkoztatja a jövőjük, ezért is örült ennek a pályázatnak. Mivel ő is édesanya és nagy méhrajongó, ezért szinte kínálta magát az ötlet, hogy egy méhanyáról írjon és gyakorlatilag pár óra alatt megszületett a vers. Talán ez az első kicsit könnyedebb, játékosabb, humorosabb költeménye.

A méhek titkos világa mindig is lenyűgözte. Aggódik értük, foglalkoztatja a jövőjük, ezért is örült ennek a pályázatnak. Mivel ő is édesanya és nagy méhrajongó, ezért szinte kínálta magát az ötlet, hogy egy méhanyáról írjon, és gyakorlatilag pár óra alatt megszületett a vers. Talán ez az első kicsit könnyedebb, játékosabb, humorosabb költeménye. Verse valóban könnyednek tűnő vers, ám mégis ott rejtőzik benne a kritika az anyák sorsáról.

A harmadik helyezett, Majranek Krisztina lett, aki Budapesten, Óbudán él. Gyermekkora óta szereti az olvasást, írást, fogalmazást. Jól esik elmerülnie alkotásokban vagy az alkotás folyamatában, olyankor számára megszűnik a külvilág. Fontosnak tartja környezetünk és az állatok védelmét.

Két kiadványa jelent meg eddig magánkiadásban: „Egy darabka csend – Gondolatok vers-köntösben” címmel egy kis zsebkötet, valamint „Állatkerti séta” címen verses színező füzete gyermekeknek.

Több antológiában szerepelnek művei, rendszeresen publikál irodalmi portálokon és próbálkozik dalszövegírással is. Mézvers című verse valódi kampányvers, amely valóban méltó helye lenne egy valódi mézmarketing felépítésében.

Az ünnepélyes díjátadónak a Sárvári Könyvtár adott otthont. Sajnos nem mindegyik díjazott tudott részt venni a kis ünnepségen, de műveik egy pillanatra idevarázsolták őket. A műveket vagy maga a szerző, vagy Dolgos Anikó, és Kelemen Balázs illetve Bődi Piroska tolmácsolta, aki az est házigazdája is volt egyben. Az ünnepségen részt vett Busznyák Imre költő, a zsűri elnöke, aki elmondta köszöntő beszédében, hogy örült a pályázatnak, mert cél az, hogy minél többet olvassunk, és írjunk. Az ünnepség fényét emelte Tolnai Judit fuvola játéka.

A meleg hangulatú díjátadást még egy elismerés követte. Makrai Attila, a Sárvár, és Vidéke Méhészegyesület elnöke külön megköszönte Bődi Piroskának, és Pásti Nikolettának a pályázat szervezésében lebonyolításában végzett munkájukat, és az Egyesület nevében mindkettőjüket elismerésben részesítette.

Ezzel a nyitánnyal kezdődött meg a 99 éves, 30 éve újjáalakult Egyesület XV. méhésznapja.

A XV. méhésznapot verőfényes szombat kísérte egész nap, amely Tolnai Judit, és Kelemen Balázs vásár kikiáltásával kezdődött. A vásárfiát, már reggel nyolc óra után bárki vehetett, vagy válogathatott a kézműves portékák között legyen az szépen fonott kosár, textil, vagy horgolt játék, misztikus mandala, szépen faragott fajáték, vagy csábító kürtöskalács. A méhészek eszközbeszerzését, a Tam-Méz kft, és a Varga Műlép segítette, változatos kínálatukkal. De a főszerep a mézé volt, amelyet számos standon lehetett kóstolni, és vásárolni, illetve maga a Sárvár és Vidéke Méhészegyesület is megadta a vidék számos fajtamézének megismerésének lehetőségét.

Újdonság volt, és igencsak népszerű lett, a mézes sütemények kínálása, amelyek számos méhész feleség cukrásztudását dicsérte.

Nagyon finom!

Ebéd előtt, a színpadon a Zumbavár csapata mozgatta meg ugyancsak az izmokat, majd ebéd után, amelyet a Platán étterem személyzete szolgált fel, kezdődött az ünnepi megnyitó, amelyen Borszéki Eszter Viktória, Magyarország 2023. évi mézkirálynője is részt vett. Őt, dr. Máhr Tivadar, Sárvár városának alpolgármestere kísért be a Posta térre, a Sárvári mazsorett csoport vezetésével, illetve az ország minden tájáról érkező mézlovagrendekkel. A menet élén, a Sárvár is Vidéke Méhészegyesület zászlaja lobogott. Az konferanszié szerepét Horváth Róbert töltötte be. A himnusz elhangzása után, Dolgos Anikó olvasta fel Kiss-Péterffy Márta: Méhcsapda című versét. A megjelenteket Makrai Attila elnök köszöntötte az Egyesület, majd dr. Máhr Tivadar, a város nevében. Magánemberként Gyurákovics László Somogyvár polgármestere mondott beszédet, azután, Borszéki Eszter Viktória üdvözölte a várost, a sárvári méhészeket, illetve a mézlovagokat, úgy mint a söjtöri Ambrózia Mézlovagrendet, a pécsi Janus Pannonius Mézlovagrendet, a gyulai Göndöcs Benedek Mézlovagrendet, a Zselici Mézlovagrendet Somogyból, az Udvarszékhelyi Mézlovagrendet, Székelyudvarhelyről, a székesfehérvári Szent István Mézlovagrendet, a Dél-Balatoni Mézlovagrendet, a Jászsági Mézlovagrendet Jászberényből, valamint az az Ambrózia Mézlovagrendet Nikláról.

A mézkirálynő a méhésznapon

A köszöntők után a zászlókra felkerültek a szalagok, amelyeket a mézkirálynő kötött fel. A zászlók levonulása után kezdetét vette a méhésznap kulturális programjai. A nicki Fergeteg Néptáncegyüttes fergeteges előadása után, a sárvári mazsorettek felnőtt, Kristály, Rózsaszínpárduc, Holdfény és Napfény Csoportja valóságos fesztivál hangulatot teremtettek. A sárvári Néptánckör parádés előadása után a Step and Go táncegyüttes mutatta be a társastáncok különböző formációit. A várban prof. dr. Vig Károly tartott előadást, „A császári hatalom jelképe: a méh” címmel. Többek között megtudhatta az ember, hogy Napoleon, mikor császár lett, személyes hatalmi jelképet keresett, és I.Childerich frank király sírjában talált, először méhének hitt aranydíszek késztették arra, hogy a méhéket válassza hatalmi jelvényének. De később kiderült, a legújabb kutatások után, hogy Napoleon tévedett. Azok a díszek kabócák voltak. Hun közvetítéssel érkezhettek a frankok területeire, és közismerten a kabócák kultikus állatok Ázsia sztyeppéin.

A méhésznap zárása a lovagrendek felvonulása volt. A menet megállt az alapításról megemlékező emléktáblánál, majd az Elmúlás fájánál Tolnai Judit éneke után, Horváth Antal emlékezett meg az elhunyt méhésztársakról. Emlékükre, Borszéki Eszter Viktória gyújtott gyertyát, és Vas Levente engedett léggömböket, az ég felé. Az Elmúlás fájánál elhangzott Stall Anita Fedelezővilla című novellája, Benediktiné, Móni tolmácsolásában.

A napot szentmise, és utcabál zárta.

Kelemen Balázs és Bődi Piroska

Képek Pásti Nikoletta, dr. Lendvai Róbert Kelemen Balázs Makrai Tamás

Tovább a képekre

Egy zászló fénye

             Azok a hetek mindig a várakozás napjai a remény aprócska pillanatai. Még mélyül a komor sötétség, és önnön vétkeiből fakadó rettegéstől megkínzott ember vakon botorkál a hideg, kietlen éjben, keresve kétségbeesetten a kiutat az önmaga rakta csapdákból. Süvít a szél a kiköpött káromlástól, rágalmaktól keverve. A közöny, és a gőg dermesztő hidege mar a bőrébe, akár ezernyi viperamarás. A gyűlölet iszonyú magánya taglózza le, akár a tinót mészárosa. Éles ostorként csap szeme közé az önzés hódarája, és a távolban felvonyít az irigység ordasa. Felbukik erőtlenül, és csak a havat markolja, maradék erejével ennyit bír csak suttogni: ”Segíts!!”

             S akkor felvillan egy apró fény. Mint egy gyertya lángja. Úgy tűnik, ellobban a vad orkánba, de mégsem. Világít, mint a világítótorony a viharos tengeren. Az ember mozdul. Nyög, és kúszik, akár egy féreg, a ganéjban. De vonszolja magát. Aztán egy újabb gyertya lobban az első mellet. Erősebben, fényesebben. Az ember már térden küzd tovább. Aztán a harmadik gyertya is felragyog, és az ember talpon dacol a dühöngő elemekkel, melyek szívét tépik. Már mosolyog, és a mosoly újabb mosolyokat szül, és a negyedik gyertya fénye összekulcsolt kezeket melegít. Egymást emelik fel a földről, védik a másikat a csillapuló viharban. A szél elhal, a sötétség árnyékokra bomlik, végül teljesen eltűnik. Madarak dalolnak, és egy barlang istállójában, marhák, juhok jászlában felsír egy újszülött.

             Lassan ismét elomlik egy év az idő homoktengerében, és születik egy új. Hogy mit hoz, nem tudni, csak sejteni képes az, aki tud olvasni a jelekből, ha vannak egyáltalán jelek. Egy bizonyos: Sárváron a méhészegyesület belép a 100. évébe. De ez a 100 év nem volt töretlen. Volt számára is karácsony, mint 1924, augusztus 23. Megjárta a golgotát, mikor feloszlatták 1952–ben. De eljött számára a húsvét is, 1993, július 31–én, és új remény fakadt a sárvári méhészek számára. Advent volt akkor is, december 13-án mikor visszakapták zászlójukat a Szent László király plébániától, amit 1934-ben szenteltek fel. A zászlót, az egyetlent, amelynek párja nincsen. Az a szeptember volt a sárvári méhészeknek a pünkösd. Szövetség a Mindenséggel, és az emberekkel. Szabó László rajztanár álmodta meg ezt a lángnyelvet, mely mindig vezérelte az eltévedt méhészközösséget a sivatagokon át. Komondy Erzsébet, tűje nyomán öltött testet a sárvári méhészek ereklyéje, mely hosszú évtizedek alatt, csak mint emlék élhetett, testet nem ölthetett, majd csak adventkor, 41 év után.

             Harminc éve ennek is. Majd egy emberöltő. Ki akkor született, már túl van az ifjúkorán, tán családapa, vagy édesanya. A zászló dacolt kóbor szelekkel és adott: új egyesületet, méhésznapot, új barátokat, szövetségeket, méhes házat. De elrongyolták szövetét a gőg, az irigység, a közöny, az önimádat és a gyűlölet molylepkéi, és már csak rongyként fekszik a múzeum egyik sötét, elhagyatott, hideg zugában. Tán nem is érdemli ez a nemzedék azt a zászlót. De nem is emlékszik rá. Vagy csak páran, akik hisznek még a csodákban, ebben a fúria világban, de ők is egyre ritkábban. És ha magát a megtagadott zászlót nem is vihetik ki a fényre, viszik másolatát, adventkor, templomról templomra, bűnbocsánatot nyerni a gonoszságtól ostorozva. Utat találni az adventi gyertyák aprócska fényeivel, a kietlen sötétségben. Mert ismét sötét van, és hideg.

             De ahogy Óra Krisztián segéd plébános hangoztatta a december 3-án szentmiséjén: több utat kell bejárni, hogy az egy igaz úthoz érjünk. Első út az Úrhoz vezet, aki hív, hogy gyere légy a társa ezen a világon. Szól, hogy lépj be házába, és térdelj le előtte, feledve gőgöd merevségét. De hogy megjárd vele az utat, magad belső útján kell megtenned a mérföldeket. Mikor kiveti az ember magából a salakot, hogy tisztán lépjen az Isten útjára, hogy az lássa: ha mosott is lelked, de megmostad, könnyel, bűnbánattal, jósággal, adakozással, a gyengék gyámolításával, a szegények gondoskodásával. Tán a zászló is megtisztul egyszer, bár ha sokat kell mosni, végleg szerteszét szakad. Most is azért búvik el magányosan, mert szakad szövete. Boszorkány szelek tépázzák!

             Pedig intett Pethő Attila evangélikus lelkész a következő vasárnap Ha nem lesz olyan egység az ember között, mint a méheknél elbukik. Ahogy a méhanya a kaptárban az illatával, úgy tartja össze a megváltó Krisztus a Szentlélek erejével a keresztényeket. Mindig újjászületik az advent utáni csodán, de ahogy tova száll az ünnep meghittsége, úgy kell újra és újra Golgota hegyére felkapaszkodnia, mert az ember megtagadja unós untalan, elvesztve hitét, mint az anyaterméket vesztő méhcsalád, és viszik a halálba a régi anyát hogy az új újjáteremtse őket, hogy újszövetséget kössön. Ahogy Krisztus is feltámad, és megváltja a bűnösöket az Atya előtt, és megnyitja a mennyek kapuját számukra, ahogy a tavasz és a dús nyár a méhlegelőket, az új nemzedéknek, az új anya nemzedékének. Krisztus nemzedékének.

             De a zászlónak van e feltámadása? Porlik, ahogy esik szét a méhészek szövetsége, amely majd 100 éve köttetett, de a mai nemzedék satnya, akár a lábon száradt erdő legyen fiatal, vagy akár vén. Nem hoz friss lombot, menedéket a menedékkérőnek, friss gyümölcsöt az éhezőnek, tiszta forrásvizet a szomjazónak. Nincs benne semmi keresztényi. Se nem megbocsátó, se nem befogadó, se nem hitvalló, se nem önzetlen, ahogy a lelkész úr leírta, hogy milyen a valódi keresztény, akinek ugyanúgy másfélmillió eltűnt testvérét kellene megtalálni, és visszahívni őket az Úr asztalához. Vajon visszatalálnak a zászlóhoz a méhészek, vagy rohannak tovább minden irányba, dacos gőggel a pusztulásba?

             Szentgyörgyi László a sárvári református gyülekezet lelki pásztora ad némi vigaszt. A sötétség után mindig a napfény érkezik, a világ világossága, a béke fejedelme, ahogy Ézsaiás prófétát idézte. Ott hol az ész elbukik, a hit marad apró adventi fénynek.

Advent a várakozás hetei. De mire várakoznak ők, a kaptárak mögött? Egy újabb a harcra, a vég nélküli lélekostromokra, vagy majd lehajtja mindenki a fejét, s mikor felemeli könnytől ázott arccal megbocsát, és megbocsátást nyer?

A zászló porlad. Szövete már rongy.

Kelemen Balázs

További képek

Stall Anita

Fedelezővilla

Apám fedelezővilláját halála után fél évvel, a vetőmagos doboz mögött találom meg. Pontosabban öt hónappal és huszonkét nappal utána. Megfogadtam, hogy nem számolom a napokat. De egy rutinos ismerős azt mondta, minden nappal könnyebb lesz a gyász, ezért mégis számolni kezdem. Sosem voltam jó matekból. A fedelezővilla fogai rozsdásak. Rég nem használta senki. Úgy emlékszem, kék volt a nyele. A legelső villa ez, amit vett apám, mikor méhészkedni kezdtünk. Legalább harminc éves, de pontosan nem tudnám megmondani. Ezen elgondolkodom, hogy hogyan és miért is kezdtük? Tervezgetett sok mindent, hogy kiegészítse a fizetését: csincsillatenyésztés, éjszakai raktározás, kapálás a hegyen. Aztán a bogarak megtetszettek neki. A szervezett rend, a munkatempó, az eltökéltség, meg persze a plusz bevétel. Valahogy így indult. Segített egy ismerős méhésznek éjszaka a szállításban, aztán elhívták pörgetésre is. A következő éven vett tíz családot. Komoly beruházás volt. A tél hosszúra nyúlt, mi pedig nem értettünk a bogarakhoz. Egy család maradt életben tavaszra. Együtt sírtunk a kertben. Anyu volt, aki mindenkit vígasztalt. – Kitakarítjuk a kaptárakat, a nyaralásra félretett pénzből veszünk néhány rajt. Nem adjuk fel! – ezt mondta, és mi hinni akartunk neki. Apa a környéken minden öreg méhészhez ingyen ment segíteni, csak hogy tanulhasson. Megtanulta. Ez lett az élete. A méhekről szóltak a vasárnapi ebédek, a pörgetésről, a várható virágzásról, fagykárról, éjszakai költözésekről, mézfelvásárlási árakról. Minden a méhekről szólt. Mikor az első unoka megszületett és bejöttek hozzám a kórházba, én kibotorkáltam a váróterembe a babával, akkor a férjem, anyu és apu megnézték a csecsemőt és arról beszélgettek, hogy mikor kellene pörgetni indulni. Terepjáróval és utánfutóval jöttek a kórházhoz. Nem haragudtam. Aznap éjjel álmomban egy kaptársor mögött guggoltam, mint aki menekül valami elől, míg fagyott akácvirágok hullottak a jeges szélben. Szégyelltem magam.

A fedelezővillát a garázsban találtam meg, a jobb felső polcon, a vetőmagok között. Nem értem, hogyan került ide. Megfogom a nyelét, a barnás fa lyukacsos, kopott és könnyű. Régen nehéz volt. De mára kiette belőle a tartást az idő, ahogy apám gerincéből is egy csúnya betegség.

Nem adta oda senkinek ezt a villát az apám, még kölcsön se, pedig ő soha nem fedelezett, csak a kaptárakat nyitogatta. Ezen mindig elcsodálkoztam, hogy miért ilyen irigy? Hiszen az imádott Pilóta kekszet is odaadta az utolsó falatig az unokáknak, vagy ha BL döntőt nézett és a legkisebb nyafogott a Hápi tévéért, igaz, hogy sóhajtva, de átkapcsolt. A feledezővillájához meg valamiért mégis ragaszkodott. Talán direkt dugta el erre a lehetetlen helyre. Vajon tudta, hogy meg fogom találni? A kaptárszolgát ráhagyta a legnagyobb unokára, hadd méhészkedjen, megvan hozzá a magassága meg az ereje.  

Régen apám rázta a kereteket, és vitte őket a pergetőhöz, egyszerre hatot is, amíg bírta. Aztán kettőt. Idegesítette, hogy a fiatalok akár nyolc keretet is elvittek. Később már csak nyitogatott és felügyelte a munkát. Utána meg csak ült egy kaptár tetején. Szigorúan a napon, hogy ha már a munkában nem is, de a szenvedésben osztozzon velünk. 

Most olyan huszonkét fok lehet, a bőrömön érzem és el tudom dönteni, hogy kirepülnek-e a méhek. Ránézek a hőmérőre az ablakban, kíváncsiságból, hogy mennyit tévedek. Pontosan huszonkét fok van, nem mintha számolnám. A tavaszi napsütés kikísér a kertbe. Füstöt kell csinálnom, ha bele akarok nézni a kaptárakba. Sosem csináltam füstöt, az mindig apa feladata volt. Apró kérgeket, szalmaszálat, tojástartó darabkákat dobok a füstölőbe. A gyufa serceg a nedves dobog oldalán. Nehezen gyullad be. Próbálom úgy, ahogy apától láttam. Nem tudom, jól csinálom-e. Lassan gomolyog a füst, a füstölő belül csupa korom. Ráhajtom a tetejét. Várom a csőrnél a vékony füstöt. Semmi. Fújtatok. Aztán megint. Mintha az életem múlna rajta. Akarom, hogy elsőre sikerüljön. Beindul.

Két kaptár van itt hátul a gyümölcsfák miatt, a többi a telephelyen. A bal oldali gyengébb, nem nagyon járnak a méhek. Felnyitom a tetejét, leveszem a kátránypapírt, a rostaszövetet és kis füstöt fújok be. Erre felzúdulnak. Halk morajjal tűrik, hogy eljussak egészen a középső keretig. Nem keresem az anyát. A nyugodt mozgásból tudom, hogy van nekik.

Ez nem család még, csak egy kis raj, az anya is fiatal még, de petézik. Megyek keretről keretre, a szélsőkön semmi, beljebb csillan csak némi nektár, kevés a fedett sejt, nincs még hordás. Nem kell pergetni. Piszkálni se kellene őket. De nem bírom ki. Ráillesztem apám könnyű fedelezővilláját a hatszögletű sejtekre. A keret némán tűri, ahogy óvatosan feltolom a viaszréteget. Nem tudom, jól csinálom-e. A villa fogai nyomán rozsdasárgán folyik a méz. Van valami áramlás a viasszal borított réteg alatt.

Keveredik a fémes rozsda a mézzel. Elhúzom rajta a mutatóujjam. Lenyalom. Nem okoz csalódást. Évezredek óta változatlan.

Visszateszem a keretet. Gondosan bezárom a kaptárat. A villát lemosom. Csiszolópapírt és kék festéket keresek a garázsban. A villa fogait rozsdamaróval letisztogatom. A nyelet óvatosan csiszolom, olyan könnyű, mint egy öreg test a betegágyon. Apró mozdulatokkal fürdetem meg a festékben. Konzerválom. Mikor megszárad, visszarejtem a vetőmagos doboz mögé. Ne használja senki más.